ÁVH – A félelem neve az 1950-es években

 

Az Államvédelmi Hatóság, röviden ÁVH, az 1950-es évek Magyarországának egyik legrettegettebb intézménye volt. Neve fogalommá vált: elég volt annyi, hogy „eljöttek az ÁVH-sok”, és mindenki tudta, mi következik. Verés, eltűnés, internálás – és senki nem kérdezett többet.

Mi volt az ÁVH?

Az ÁVH 1945 után alakult ki, de 1948–1956 között teljesedett ki igazi diktatórikus hatóságként. Formálisan a Belügyminisztériumhoz tartozott, de valójában közvetlenül Rákosi irányítása alatt működött. A hatóság célja nem a bűnüldözés volt – hanem a politikai ellenfelek, a „rendszer ellenségeinek” likvidálása, megfélemlítése.

Mit csinált az ÁVH?

• Embereket tartóztattak le bírósági végzés nélkül.
• Éjjel, titokban vittek el tanárokat, parasztokat, papokat, párttagokat is.
• Kihallgatások során gyakran alkalmaztak testi és lelki kínzást.
• Koncepciós perek „bizonyítékait” ők kényszerítették ki.
• Figyelték a lakosságot, besúgóhálózatot működtettek.

A híres-hírhedt Andrássy út 60. épülete (ma a Terror Háza Múzeum) volt egyik központjuk. Itt folytak kihallgatások, vallatások, és innen indultak sokszor az éjszakai letartóztatások.

Az ÁVH emberei

Gyakran fiatal, képzetlen, de a párthoz lojális emberekből álltak. Sokan közülük hatalmat éreztek kezükben, és vissza is éltek vele. A verés, a pszichológiai nyomásgyakorlás és a megtörés nem volt kivétel – hanem módszer.

Egy visszaemlékezés szerint:

„A cellában mindig égett a lámpa. Nem tudtam, éjjel van-e vagy nappal. A falakat kopogták a többiek – így jeleztük, hogy élünk még.”

Mikor és hogyan tűnt el az ÁVH?

1953 után, Sztálin halála és a politikai enyhülés miatt csökkent a szerepük, de csak az 1956-os forradalom után szűntek meg hivatalosan. Addig azonban rettegésben tartották az egész országot.

Miért fontos emlékezni az ÁVH működésére?

Mert ez az intézmény testesítette meg a diktatúra legsötétebb arcát. A hatalom akkor is létezett, ha nem látszott – de érezni lehetett minden suttogásban, elhalkuló beszélgetésben, becsukott ajtó mögött.

A félelem kultúráját nem lehet számokban mérni – de a csendben, amit maga után hagyott, még ma is visszhangzik.