Amíg a felszínen nevelésről és gondoskodásról beszéltek, addig odabent gyerekek sírtak magányosan, ütésnyomokkal és megalázásokkal. Ez is a magyar múlt része – csak sokáig nem beszéltünk róla.
Egy otthon, amit sokan csak a kerítésen kívülről láttak
A fóti Gyermekváros sokáig a magyar gyermekvédelem egyik jelképe volt. Az ötvenes évektől kezdve ide kerültek azok a gyerekek, akiket elvettek a szüleiktől, akik árvaságra jutottak, vagy akiket a rendszer „problémásként” címkézett. A létesítmény a hivatalos megfogalmazás szerint „az állam védelmébe vette őket”. De belül sokkal sötétebb valóság tárult fel.
Tóth Zsuzsa, ma 63 éves, 1969 és 1978 között élt a fóti gyermekotthon falai között. Kilencéves volt, amikor édesanyjától elvették. Az ok: az anya alkalmatlan a nevelésre. Valójában egyetlen nevelői jelentés alapján döntöttek így – amelyet azóta sem tudtak előkeríteni.
Zsuzsát az intézetben töltött évekről csak negyvenévesen kezdte el mesélni. Addig hallgatott, mert „úgy tanították meg túlélni, hogy el kell felejteni, mi volt”.
Kopott ágyak, rideg fegyelem, verés a legkisebb hibáért
Az otthon elsőre impozáns volt: nagy park, hosszú folyosók, közös étkezők, fegyelmezett rend. De ez csak a felszín volt. A gyerekeket gyakran büntetésből magányos szobákba zárták, ahol akár órákig vagy napokig sem mehettek ki. Az ételt „jutalomként” vagy „megvonásként” használták.
Zsuzsa elmondása szerint volt, hogy három napig nem kapott ebédet, mert „visszabeszélt”. A nevelők között sok volt az egykori rendészeti dolgozó, akik a gyermekvédelmet fegyelmi intézkedések sorozataként értelmezték.
Nem volt ritka a fizikai fenyítés sem. Bár papíron tilos volt, a gyerekek gyakran kaptak pofont, ütést, vagy egyszerűen „csendre utaló” fájdalmas eszközöket – például jeges vizet az ágyba éjjel, vagy mezítlábas sorakozást télen az udvaron.
Aki megszökött, azt visszahozták – megbilincselve
A szökési kísérlet nem számított ritkaságnak. Főleg a nagyobb, kamasz korú fiúk próbáltak elmenekülni – volt, aki már harmadszor próbálkozott. De a rendőrség minden esetben együttműködött az intézménnyel, és visszavitték őket bilincsben, megalázó körülmények között.
Az ilyen gyerekeket aztán „példastatuálás” gyanánt külön fegyelmi szobába zárták, ahol napokig nem volt áram vagy fűtés. A többiek pedig csak hallották esténként a fal túloldaláról a kiabálást – de senki nem mert szólni érte.
Mi történt azután, hogy vége lett?
Zsuzsa 1978-ban került ki az otthonból. Az intézeti gyerekeknek nem volt hová hazamenniük, így gyakran egy másik otthonba, nevelőszülőhöz vagy albérletbe kerültek. Őt egy idősebb rokon fogadta be, de az addigi évek nyoma örökre megmaradt benne.
Ma, több évtized elteltével azt mondja:
„A legrosszabb az volt, hogy gyerekként senki nem kérdezte meg, mit érzel. Csak parancsokat kaptál. Azt hitték, attól ember lesz belőled.”
Zsuzsa ma szociális munkás. Saját tapasztalataiból tanulva próbál segíteni az állami gondozott gyerekeknek. És azt mondja: sokan még most is hallgatnak arról, mit éltek át – mert azt tanulták meg, hogy ha beszélsz, baj lesz.
Mi lett a fóti otthonból?
A fóti otthont hivatalosan 2019-ben bezárták. Az épület jelenleg nem lát el gyermekvédelmi feladatot. A bezárás indoka hivatalosan az volt, hogy korszerűbb környezetbe költöztetik a gyermekvédelmi intézményeket – de sokan úgy vélik, ez csak utólagos beismerése volt a rendszer működésképtelenségének.
A múltat nem lehet eltörölni – de végre beszélni kell róla
Zsuzsa története nem egyedi. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és más kutatások is megerősítették, hogy a magyar gyermekvédelmi rendszer a szocializmus alatt gyakran elnyomó, rideg és emberellenes volt.
Most, hogy ezek a történetek végre nyilvánosságot kapnak, az áldozatok is visszakaphatnak valamit abból, amit elvettek tőlük: az igazságot, és az emberi méltóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése