Lakásokba rejtett mikrofonok, hamis falak mögé épített lehallgatók, beszervezett szomszédok – mindez nem egy kémfilm része volt, hanem a magyar valóság az 1960-as és ’70-es években.
Egy korszak, ahol senki sem lehetett biztos abban, hogy csak a saját hangját hallja
A rendszerváltás után sokan beszéltek már megfigyelésekről, titkos aktákról, III/III-as ügynökökről, de kevesen tudják, hogy a megfigyelések már jóval korábban, a Kádár-rendszer konszolidációja alatt is elérték a „hétköznapi embereket”.
Bárki célpont lehetett. Egy rossz mondat, egy nyugati levél, vagy akár egy „túl gyakori külföldi látogatás” elég volt ahhoz, hogy a Belügyminisztérium emberei figyelni kezdjék az illetőt – hónapokon, éveken keresztül.
Hogyan működött a lehallgatás a gyakorlatban?
A rendszer legrettegettebb egysége az úgynevezett BM III/III. Csoportfőnökség volt. Ez az állambiztonsági szolgálat belső elhárítással foglalkozott, és egy egész osztályt tartott fenn kizárólag lehallgatási célokra.
A ’60-as években Budapesten már legalább 200-300 lakásban volt folyamatos lehallgatás, és ez a szám csak nőtt a ’70-es években. A célpontokat úgy választották ki, hogy minél több „kapcsolati pontot” tárjanak fel. Tehát ha valakit lehallgattak, valójában a teljes társaságát, családját, munkahelyét is megfigyelték.
A technika kezdetben kezdetleges volt. Apró mikrofonokat építettek be a lakások falába, szekrények mögé, konnektorok mögé. Gyakran takarítóként, villanyszerelőként, gázóra-leolvasóként jelentek meg a BM emberei, hogy beszereljék az eszközöket. Ezek sokszor drótos kapcsolattal futottak a lépcsőház felső szintjére, ahol egy ál-„telefonközpontban” rögzítették a hangokat – 24 órán át.
Besúgók és beszervezettek: a rendszer csendes építői
A technika mellett a rendszer másik alappillére az emberi lánc volt. A BM aktívan toborzott bejelentőket, besúgókat, „T” fedőnevű társadalmi kapcsolatokat. Ezek az emberek gyakran nem is tudták, hogy pontosan miben vesznek részt – máskor zsarolással, megfélemlítéssel vették rá őket, hogy jelentéseket írjanak ismerőseikről, kollégáikról, barátaikról.
Sok esetben családtagok figyelték egymást. Egy, a 2006-ban nyilvánosságra került aktában például egy nő írta alá a férjéről szóló heti jelentéseket – húsz éven keresztül. A férfi semmit nem tudott róla, míg 1991-ben bele nem nézett saját dossziéjába.
A cél: kontroll és félelem
Nem minden megfigyelés vezetett letartóztatáshoz. A legtöbbször a cél pusztán az információ begyűjtése és a bizonytalanság fenntartása volt. A rendszer így hozott létre olyan pszichológiai környezetet, ahol már a gyanú is elegendő volt ahhoz, hogy az emberek elhallgassanak.
András, egy egykori újságíró, akit 1968-tól figyeltek meg, a következőt mondta később:
„Nem az volt a legrosszabb, amikor megjelentek a rendőrök. Hanem amikor már a saját feleségednek sem mertél elmondani semmit, mert nem tudtad, hol van a mikrofon.”
Mit tudhatunk meg ma ezekről a megfigyelésekről?
A rendszerváltás után létrehozott Történeti Levéltárban (ÁBTL) ma már több tízezer oldalnyi dokumentum kutatható, amelyek feltárják, kiket és hogyan figyeltek meg. De a munka lassú, mert sok iratot még a ’80-as évek végén megsemmisítettek.
A megmaradt dossziékból viszont kirajzolódik egy társadalom, amelyben mindenki figyelte a másikat, és a legnagyobb hatalmat nem a katonák, hanem a hallgatás birtokosai gyakorolták.
„A rendszer célja nem az volt, hogy mindenkit elítéljen. Hanem az, hogy senki ne tudja, ki ítél el kit.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése