1956 őszén sokan hittek a szabadságban. Ő is. De ami ezután történt, arról évtizedekig nem mert beszélni. Most elmondta.
A hallgatás évei után megszólalt egy túlélő
Minden év október 23-án gyertyák gyúlnak, koszorúk kerülnek emlékművekre, politikai beszédek hangzanak el. De az igazi történeteket azok hordozzák, akik túlélték. Akik ott voltak. Akik nemcsak nézői, hanem elszenvedői lettek annak, amit ma történelemnek hívunk.
Tóth András ma egy csendes alföldi kisvárosban él. Nyolcvanhat éves, halk szavú, de amikor mesélni kezd, az embernek megáll a lélegzete. Ő nemcsak tanúja volt az 1956-os forradalomnak – ő az egyik elfeledett túsza lett a rendszernek. Egyike azoknak, akiket nem ítéltek el hivatalosan, nem vittek börtönbe, mégis megsemmisítettek – másképp.
1956. október 25-én Budapesten járt, ahol az események már forrtak. Tizenhét éves gimnazistaként csak figyelte az utcai vonulásokat, röplapokat osztott, de fegyver soha nem volt a kezében. November 4-én azonban minden megváltozott. Hajnalban kopogtak nála. Nem jöttek be engedély nélkül. Nem is kérdeztek. Elvitték.
Egy hivatalosan nem létező börtönbe került
Nem volt vádirat. Nem volt bíróság. Csak egy vasúti kocsi, ami egy baranyai településig vitte. Ott egy bezárt katonai objektumban tartották őrizetben több száz másik fiatallal együtt. Név nélkül. Nyilvántartás nélkül. Túszként.
A rendszer ugyanis azokban a napokban nemcsak a vezetőket akarta megtörni. A fiatalok között is példát kellett statuálni. Ezért alakítottak ki ideiglenes fogvatartó központokat, ahol kínvallatás nem volt ugyan, de minden nap megkérdezték: „Beismered?” – Mire? – „Hogy részt vettél az ellenforradalomban.”
Ha nem ismerte be, ott maradt. Ha igen, lecsukták. András nem mondott semmit. Öt hónapig tartották ott. Nem verték, de megalázták, éheztették, fenyegették. Családja nem tudott róla semmit. Senki nem tudta, hova tűnt.
Az igazi rettegés a szabadulás után jött
1957 tavaszán egyik napról a másikra hazaengedték. Egy nap azt mondták: „Mehetsz.” Nem kapott papírt. Nem tudta, mi történt. Csak egy figyelmeztetés: „Ha beszélsz róla, visszajössz. De nem ide.”
Otthon eleinte mindenki örült. Aztán jöttek a kérdések. Miért néznek rá furcsán a tanárok? Miért nem veszik vissza az iskolába? Miért mondja le az állásajánlatot a gyár, ahová jelentkezett? Mert rákerült a listára. A belső ellenségek közé. Még úgy is, hogy hivatalosan sosem volt letartóztatva.
Tíz évig nem kapott rendes munkát. Csak építkezéseken dolgozhatott napszámban, álneveken, időszakos beugróként. Minden hónapban jelentkeznie kellett a rendőrségen. A forradalom már rég a múlté volt, de ő még mindig a túsza maradt egy rendszernek, amit soha nem választott.
1989 után sem oldódott fel minden
Sokan azt gondolják, a rendszerváltás egyenlő volt a megkönnyebbüléssel. Nem így volt. Bár akkor már lehetett beszélni róla, András még húsz évig nem mesélt senkinek. A gyerekei is csak később tudták meg, hol volt az apjuk abban az öt hónapban. Mert félt. Mert szégyellték. Mert belé nevelték, hogy az igazságért hallgatni kell.
2016-ban azonban valami megváltozott. A helyi iskolában meghívták egy ’56-os megemlékezésre, és egy kislány azt kérdezte tőle: „Miért nem menekült el, mint mások?” Akkor döntött úgy, elmondja.
Ma már tudja: nem ő tehetett róla. Nem ő szégyellheti magát.
Azóta több helyi rendezvényen is megszólalt. De országosan még soha nem mesélték el az ő történetét. Most viszont – a Hírfutamon keresztül – végre hangot kap egy olyan ember, akinek a szabadságát nem tankok, hanem a csend fosztotta meg éveken át.
„Túsz voltam a saját hazámban. És talán sokan ma is azok.” – mondja. A mondata fájdalmas, de igaz. Az ő története nemcsak a múltról szól. Rólunk is. Hogy ne felejtsük el, mit jelent, ha a szabadság nem természetes. Hanem kiváltság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése