Pesti fiúk, titkos hallgatók – Amikor a jazz és Elvis bűnnek számított

 

1950-es évek, Budapest. Egy házibuliban halkan recseg egy zsebrádió, a bakelit lemezen Bill Haley vagy épp Louis Armstrong. A társaság csöndben figyel, nemcsak a ritmusra – hanem arra is, nem kopog-e valaki az ajtón. Mert egy „imperialista dekadens zenét” hallgatni ebben a korban nem divat volt – hanem bűn.

A rendszer és a „romlott nyugat”

A kommunista pártvezetés szerint a nyugati zene – főként a jazz, a rock’n’roll és minden, ami amerikai – a „bomlasztó imperialista kultúra” része volt. A zenében nem a dallamot, hanem a veszélyt látták.

„Ez nem zene, ez faji romlás!” – mondta egy kultúrpolitikai vezető a jazzről.

A párt elvárása egyértelmű volt: Kodály, Bartók, népdalok – ez az igazi magyar szocialista kultúra. Ami ezen kívül esik, az burzsoá métely.

A farmer és a rock’n’roll bűne

Az amerikai kultúra nemcsak hangban jelent meg, hanem külsőben is. A farmernadrág, a bőrdzseki, a napszemüveg „ellenforradalmi stílus” volt. Aki ilyet hordott, az könnyen célkeresztbe kerülhetett.

• Az Elvis-frizura és a „twist” tánc betiltásra került.
• Aki „sántikált nyugat felé”, nem jutott be egyetemre.
• Házibulik után kihallgatás is jöhetett, ha valaki „rossz zenét” hallgatott.

A zene titkos útjai

Mindez nem állította meg a fiatalokat – csak titkosabbá tette a vágyott zenék hallgatását. A Szabad Európa Rádió, a Radio Luxembourg és más nyugati adók este bekapcsolódtak a magyar nappalikba.

„Felcsavartuk a hangerőt… aztán mégis lejjebb tekertük. A zene szólt – de a falak is hallgattak.”

Kazetták, lemezek kézről kézre jártak. Volt, aki maga készített másolatokat. Voltak „zenei klubok”, amiket aztán betiltottak.

A hivatalos alternatíva: táncdalok és indulók

Az állami rádióban főként pártszellemű indulók, táncdalok és „józan erkölcsű” zenék mentek. A közönség viszont egyre inkább másra vágyott. Ez a feszültség végül a hatvanas évekre lazult – de az 50-es években még retorzió járt a zenei ízlésért.

Ma már csak mosolygunk – de akkor komoly volt

A fiatalok lázadása ma már természetes – de abban az időben minden szokatlan dallam politikai tettnek számított. És ez nemcsak a zenéről szólt – hanem a szabadság vágyáról.