„A templom mögött ásták el – csak suttogva beszéltek róla” – Egy falu titkos múltja az ötvenes évekből

 

„Gyerekként csak annyit tudtunk: ne játsszunk a templom mögött. De sosem mondták el, miért. Csak annyit: ott csúnya dolgok történtek.” Így kezdte visszaemlékezését Varga Sándor, aki egy Heves megyei faluban nőtt fel az ötvenes évek végén. Az emlékek homályosak, de van, ami kitörölhetetlen: a suttogások, a letakart ablakok, a néma temetések, a ki nem mondott bűnök.

Ahol nem harangoztak senkiért

A falu temploma a település közepén állt, de voltak idők, amikor a harangok elhallgattak. 1952 nyarán hirtelen temetést tartottak – de pap nélkül. „A férfi, akit eltemettek, soha nem szerepelt a halotti anyakönyvben. Az emberek azt mondták, baleset volt. Aztán pár hét múlva újabb sír jelent meg. Azt már éjjel ásták. És akkor kezdtek suttogni.”

Az ötvenes évek elején több hasonló falu is létezett Magyarországon, ahol az ÁVH titkos kivégzéseket hajtott végre, és a testeket jeltelen sírokba temették. A helyiek tudtak róla, de nem beszéltek – mert aki kérdezett, eltűnhetett.

A rettegés évszakai

Sándor családja sosem politizált, de az apját egyszer elvitték – egy éjszaka. Azt mondták, csak tanúként hallgatják ki. Három hét múlva jött haza, sápadtan, megviselten. Egyetlen dolgot ismételgetett: „Ne nézz senkire sokáig. Ne kérdezz. És ne menj a templom mögé.”

A gyerekek mégis kíváncsiak voltak. Néha belesétáltak a gazos területre, ahol furcsa, kiemelkedő földkupacok voltak. A templom falán pedig évekig ott látszott egy sötétebb folt – mintha ott mostak volna le valamit.

Téglák, amik nem tartanak meg semmit

A falubeliek közül sokan tudtak a temetésekről, de sosem beszéltek nyíltan. Egy idős asszony, Margit néni évekkel később mesélte: „A férjem ott állt, amikor hozták őket. Nem koporsóban, csak pokrócba csavarva. Egy teherautón. Nem lehetett kérdezni. Mert mindenki tudta, hogy ezek nem közönséges halottak.”

A templom melletti földterület akkoriban a plébánia kertjéhez tartozott. Ma már parkoló van ott. A régi téglák eltűntek, és senki sem emlékszik pontosan, hol voltak a sírok. De a történet, mint egy gyökér, mélyre nyúlt – és sosem tűnt el teljesen.

Rettegésből emlékezet

A rendszerváltás után Sándor levelet írt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának. Választ kapott: a falu valóban szerepel több titkos jelentésben. Az 1952–53 közötti időszakban több „internálás alá vont személyt” vittek oda – de nevük, temetésük helye nem ismert.

„Nem tudom, kik voltak. De nem érdemelték meg, hogy feledésbe merüljenek. Akár bűnösek voltak, akár nem – joguk lett volna rendes temetéshez.”

Emlékezni – térkép nélkül

Ma a falu lakói közül már alig van, aki emlékezne azokra az évekre. A régi házak nagy részét lebontották, az utca neve is megváltozott. De Sándor szerint minden település őriz egy hasonló emléket. Egy hátsó kertet, egy lefalazott pincét, egy padlást, amit sosem nyitottak ki újra.

„Nem azért kell emlékezni, hogy vádoljunk. Hanem hogy ne felejtsünk. Mert ha elfelejtjük, újra megtörténhet.”

A csend, amit nem hall meg senki

A „Múlt arcai” sorozatban ezúttal azoknak az embereknek az emlékét idézzük fel, akiknek a sírja névtelen, és akikről csak a suttogás maradt meg. A falvak titkos múltja nem a tankönyvekben szerepel, hanem a félbehagyott mondatokban, a tekintetekben, az elharapott kérdésekben.

Sándor története nem kivételes – inkább ismerős. Talán a te faludban is volt valami, amit nem lehetett kimondani. Most mégis megtesszük. Mert aki hallgat, az hagyja, hogy a feledés győzzön.

Nálatok is volt a faluban olyan hely, amiről nem beszéltek? Írd meg kommentben.