Gyermekotthon a pokolban – A fóti otthon legsötétebb napjai

 

„Folyton azt hallottuk, hogy hálásnak kell lennünk. Mert van fedél a fejünk felett. Mert nem haltunk meg születéskor. De ami odabent történt, arról senki nem mert beszélni.” Így kezdte történetét Nagy Anikó, aki tizenkét évesen került be a fóti gyermekotthonba a hetvenes évek végén. Amit ott átélt, máig kísérti álmában. És ő csak egy a sok ezer közül.

Fóton, az ország egyik legnagyobb állami gyermekotthonában már az ötvenes évektől kezdve gyerekek ezrei fordultak meg. Olyanok, akiket elhagytak, akiket kiemeltek a családjukból, vagy akiket egyszerűen „rendszeridegen” szülők gyermekeként tartottak nyilván. Az épület kívülről rendben volt, bent pedig szabály volt a rend – de amit a falak között nem lehetett látni, az volt az igazi tragédia.

„A nevelő megverte a barátnőmet, mert sírt”

Anikó szerint az otthonban nem volt helye gyengeségnek. Aki sírt, megalázták. Aki nem evett, megkínálták másodszor is – de nem étellel, hanem pofonnal. „Volt egy lány, Évának hívták. Nem bírta a főzeléket, öklendezett. A nevelő letolta a torkán. Azt mondta: ’Nem az íze miatt hányol, hanem mert hisztis vagy.’ Másnap Évát áthelyezték egy zártosztályra. Soha többé nem láttuk.”

A hetvenes-nyolcvanas években a gyermekvédelmi rendszer nem a gyógyítást, nem az emberi törődést szolgálta. A fóti intézmény iskolája, hálórésze, konyhája és fegyelmi szobája egyetlen célt szolgált: rendre szoktatni a gyereket. De ez a rend sokszor verésen, megalázáson, pszichés törésen keresztül valósult meg.

„Az éjszakás nővér zseblámpával járt, de nem azért, hogy vigyázzon”

Az egyik leggyakoribb félelem a sötéthez kötődött. „Az éjszakás nővér zseblámpával jött, néha csak állt az ajtóban. Máskor odajött az ágyhoz, megrángatta a takarót. Volt, hogy meztelenül talált meg gyerekeket a folyosón. Senki nem mert kérdezni.” Anikó azt mondja, nem egyszer hallotta, hogy valakit megütöttek az éjjel. Volt, akit elvittek, majd reggel véres ruhában tért vissza.

„A kicsik jobban sírtak. Ők még nem tudták, hogy nem szabad.”

Az intézményen belül a gyermekek egymás közt is hierarchiát építettek. A nagyobbak gyakran bántalmazták a kisebbeket, és ezt a nevelők sokszor tudták, mégsem tettek semmit. Egyes gyerekeknek kedveztek – ők besúgók lettek. Jelentettek arról, ki kivel beszélget, ki sírt, ki nem evett.

„Aki jól viselkedett, mehetett vasárnap misére. Aki nem, maradt bent. A templom lett a szabadság szimbóluma.”

A levelek nem mindig jutottak el

Anikó szerint az otthonban az egyik legkegyetlenebb élmény a levélírás volt. Minden héten írni kellett a „szülőknek” – még akkor is, ha nem volt kinek. Volt, akinek diktálták, mit írjon: „Köszönöm, jól vagyok. Minden rendben.” Ezeket a leveleket átnézték, sokszor átírták vagy megsemmisítették.

„Egyszer megírtam, hogy nem jó itt. Visszaadták: írjam újra. Nem lehetett panaszkodni.”

Az állami nevelés gépezete

A fóti intézmény nem volt egyedi – csak a legismertebb. A szocialista rendszerben az állam irányította a gyermekvédelmet, és az egyik célja a szabályozás, nem pedig a gyógyítás volt. Akiket ide helyeztek, nem mindig voltak bántalmazottak – elég volt, ha szegények voltak, ha elvált szülők gyermekeiként éltek, vagy ha a rendszer megbízhatatlannak tartotta a családjukat.

„Már kisgyermekként megtanultuk, hogy a világ veszélyes. Hogy az, aki hozzád szól, bántani is tud. És hogy az igazság néha csak belül élhet – kimondani tilos.”

Felnőttként se gyógyul

Anikó ma már hatvanéves. Saját gyerekei nincsenek – azt mondja, nem akarta, hogy az otthon emlékei beférkőzzenek egy új generációba. Sokáig nem beszélt a múltról, de most úgy érzi, tartozik az igazsággal. Szeretné, ha mások is tudnák: a múltat nem lehet eltemetni.

„Túléltem. De nem gyógyultam. Ez a különbség. És ezt kellene végre kimondani – országosan.”

Késői igazságkeresés

A rendszerváltás után több civil szervezet is feltáró munkába kezdett. A fóti intézmény több egykori lakója is tanúvallomást tett arról, mi történt a falak között. Azonban az iratok hiányosak. Sok esetben sem a nevelők, sem a döntéshozók nem vállalták a felelősséget. Az állam emlékhelyet tervezett, de az épület azóta más célt szolgál.

„Nekünk nem kell szobor. Nekünk az kell, hogy elmondhassuk: ez velünk történt. És többé ne történhessen meg senkivel.”

Gyermekek, akiket felnőtté vertek

A „Múlt arcai” sorozatban ezúttal azoknak a gyermekeknek állítunk emléket, akik egy olyan rendszerben nőttek fel, ahol nem a szeretet, hanem a fegyelem számított. Akiknek nem volt gyerekszobájuk, csak zárka. Akik nem kaptak puszit, csak parancsokat. És akik közül sokan ma is hordozzák a fóti falak lenyomatát – bőr alatt, emlékben, álomban.

Ismersz olyat, aki gyermekotthonban nőtt fel? Beszélt róla valaha? Írd meg nekünk kommentben.