„Apám nem jött haza. Anya nem mondott semmit, csak bámulta az ablakkeretet. Én tízévesen azt hittem, ez egy rossz álom.” Így kezdte történetét Horváth István, egy ma már nyolcvanas éveiben járó férfi, akit 1956 októbere örökre megváltoztatott. Akkor még gyerek volt, de mindenre emlékszik – a félelemre, a fegyverek zajára, a kétségbeesett suttogásokra. És arra a napra, amikor egyik pillanatról a másikra túsza lett a saját hazájának.
Egy ház, ahol nem lehetett sírni
Istvánék egy apró, vályogból épült házban éltek Székesfehérvár mellett. Apja lakatosként dolgozott, anyja varrónőként próbálta eltartani a gyerekeket. A család nem politizált, nem tüntetett, mégis elérte őket a megtorlás. Amikor 1956. november 4-én a szovjet tankok újra bevonultak Budapestre és más nagyvárosokba, egész országra ráborult a rettegés.
„Egyik nap apámat hívták be a tanácsházára, mondván, hogy csak néhány kérdésük van. Többé nem láttuk viszont” – idézi fel István. „Azt hittük, majd visszajön, mint máskor, de nem jött. Anyám napokig nem aludt. Nem sírt, csak figyelte az ajtót. A házunkban akkor nem lehetett sírni. Mert attól féltünk, valaki meghallja.”
Egy ország lett figyelve
1956 után az ÁVH és a szovjet katonák több ezer embert tartóztattak le, azt is, aki csak egy röplapot olvasott, vagy rossz helyen állt rossz időben. Az egész ország megfigyeltté vált – utcák, iskolák, munkahelyek, templomok. A rendszer nem bízott senkiben.
Horváth István meséli: „Nálunk is megjelent két férfi. Nem voltak egyenruhában, de az anyám tudta, kik ők. Átkutatták a lakást. Találtak egy régi újságot – azt mondták, ellenforradalmi kiadvány. Anyámat elvitték. Engem ott hagytak. Tízéves voltam. A faluban senki nem mert szólni hozzám. Egy hétig voltam egyedül, míg a nagynéném magához nem vett.”
A gyerekek is veszélyben voltak
1956 után nemcsak a felnőtteket, de a gyerekeket is rendszeresen kihallgatták az iskolában. A tanárok jelentéseket írtak arról, hogy mit mondanak a szüleik, hogyan viselkednek, kivel barátkoznak. Horváth István is emlékszik erre:
„A tanítónk megkérdezte, mit csinált apám a forradalom idején. Mondtam, hogy nem tudom. Másnap már nem mehettem iskolába. Azt mondták, ’kitöltöttem a bizalmatlanságot’. Egy gyereket.”
Fogságban a csend
Miután anyját is elvitték, István nagynénje nevelte fel. Apjáról csak évekkel később tudta meg, hogy 1957-ben kivégezték – „államellenes szervezkedés” vádjával. Az ítéletet senki nem látta. A holttestet nem adták ki. Csak egy értesítést kaptak: „A férje ügyében az eljárás lezárult.”
A család éveken át nem beszélhetett a történtekről. Aki kérdezett, az is bajba kerülhetett. István már felnőttként, a rendszerváltás után kezdett újra kérdezni – akkor már szabadon lehetett kutatni a levéltárakban, visszanézni a múltat.
„Amikor először megláttam apám nevét a kivégzettek listáján, csak ültem ott. Még mindig emlékeztem a hangjára. És aztán arra, ahogy nem jött haza.”
Egy gyerek, aki felnőtt lett, de sosem felejtett
A történet, amit Horváth István mesél, nem egyedi. 1956 után tízezrek lettek túszai egy olyan rendszernek, amely a félelemre épített. Voltak, akiket elhurcoltak, másokat megfigyeltek, és voltak, akik egyszerűen csak féltek – éveken, évtizedeken át. A legtöbben sosem beszéltek erről, csak most, idős fejjel, amikor már nincs mitől tartaniuk.
„A mai fiatalok már nem értik, milyen volt úgy élni, hogy a saját hazád ismeretlen föld volt. Hogy féltél a szomszédtól, a tanártól, a postástól. És mégis, valahogy továbbmentünk. Felnőttünk. De a gyerekkorunkat elvették.”
Megbocsátani vagy emlékezni?
A rendszerváltás után Horváth István kapott egy hivatalos levelet: „Édesapja pere politikai megtorlás volt. A bíróság az ítéletet semmisnek nyilvánította.” De ez már csak papír. Apja nem jött vissza. Anyja megbetegedett, sosem tudott új életet kezdeni. És István, bár családot alapított, máig őrzi azt a gyermekkori csendet.
„Nem gyűlölök senkit. De emlékezni akarok. Mert az emlékezés az, ami miatt mégsem veszítettük el teljesen magunkat.”
A néma történetek hangja
A „Múlt arcai” sorozat célja, hogy olyan sorsokat mutasson be, amelyeket a történelem hivatalos lapjai gyakran elfelejtenek. Azokat a csendes hősöket, akikről nem születtek könyvek, akik nem álltak színpadra, de akiknek az élete – vagy annak elvétele – formálta Magyarországot. Horváth István története egy ezek közül. Egy fiúról, aki túsza lett a saját hazájának, és aki 70 év múltán is őrzi a fájdalmat – nem bosszúból, hanem azért, hogy mi se felejtsünk.
És te? A te családodban is volt, aki hallgatott ’56-ról? Mondd el nekünk hozzászólásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése