„Úgy vittek el, mintha bűnöző lennék – csak mert levelet kaptam Nyugatról”

 

„Két rendőr jött be a varrodába. Nem szóltak senkinek, csak annyit mondtak: Szabó Ilonát keressük. A kolléganőim megdermedtek. Azt hittem, valami baj történt otthon. De nem. Engem vittek el. Mint egy bűnözőt. És mindezt csak azért, mert kaptam egy képeslapot a bátyámtól – Bécsből.”

Szabó Ilona ma már 83 éves, de még mindig emlékszik arra a napra, amikor az állambiztonság elvitte a munkahelyéről. Nem volt politikus, nem szervezkedett, nem is értette pontosan, mi az az imperializmus. Csak annyit tudott, hogy a bátyja 1956 novemberében elhagyta az országot, és soha nem tért vissza.

A bátya, akit kitöröltek a családból

Ilona bátyja, László, a forradalom leverése után egy este hátizsákkal a vállán hagyta el a házukat. Akkor húszéves volt, egy gépészeti technikumban tanult, de már akkor is tartott attól, hogy előbb-utóbb besorozzák. „Apu csak annyit mondott, hogy Laci most elmegy dolgozni Pestre. Anyu sírt. Én akkor voltam tizenhat éves. Csak évek múlva értettem meg, hogy nem Pestre ment – hanem a határ felé.”

A család többé nem beszélt róla. A félelem ott maradt a levegőben. A faluban mindenki tudta, hogy Laci „eltűnt”, de nem mondta ki senki. A falusi tanácselnök egyszer célzott rá, hogy „jobb is, hogy elment”. Ez már intő jel volt: egy disszidáló családtag miatt a többiek is gyanússá váltak.

Évekig semmi hír

A postás naponta hozott újságot, hivatalos leveleket, de külföldről soha nem jött semmi. Aztán 1963 tavaszán, egy napon, Ilona egy képeslapot talált a postaládában. A boríték Ausztriából érkezett. A bélyegen bécsi Szent István-székesegyház, a hátoldalon három mondat:

„Drága Ilus, jól vagyok, egy kis lakást bérelek. Bízom benne, hogy te is jól vagy. Egy nap talán újra találkozunk. Ölel: Laci.”

Ilona sírt. Úgy érezte, a bátyja nem felejtette el. Aznap este anyja sem szólt semmit, csak becsukta a függönyt, és a tűzhely elé ült. „Ne mutasd meg senkinek” – ennyit mondott.

A levelet felbontották – és ezzel minden megváltozott

Amiről a család nem tudott: minden külföldről érkező levelet a Belügyminisztérium postaforgalmi osztálya előzetesen átvizsgált. Különösen, ha Nyugatról jött. A képeslapot már aznap lemásolták, iktatták, és egy hetes késéssel kézbesítették.

Ez idő alatt már össze is állt egy kis aktacsomag Ilonáról: név, lakcím, munkahely, családi státusz. Az iratokra rákerült: „kapcsolattartás nyugati disszidenssel – megfigyelés javasolt.”

Letartóztatás, bizonyíték nélkül

Egy hét múlva jelentek meg a varrodában. „Nem volt bírósági végzés, sem idézés. Azt mondták, menjek velük, és ne kérdezzek.” Ilona értetlenül engedelmeskedett. Egy Lada hátuljába ültették, ahol már várt rá egy civilruhás férfi.

„Azt hittem, megkérdezik, hol tanultam, vagy hogy tudok-e valamit. De ők már mindent tudni véltek. Hogy mit írtam vissza, mikor adtam fel, mit mondtam anyámnak, sőt, hogy ki volt otthon akkor este.”

Egyedül, ablak nélkül

Ilonát egy belvárosi rendőrségi épület alsó szintjére vitték. Ott egy fűtetlen, ablaktalan helyiségbe zárták. „Egy priccs, egy pokróc, és semmi más. Se óra, se ablak, se emberi hang.” Naponta többször kihallgatták. Kérdések özöne: mikor beszélt utoljára a bátyjával? Ki segített neki kijuttatni a választ? Kivel beszélt a munkahelyén erről?

„Először próbáltam elmagyarázni, hogy csak egy testvéri levelezés volt. De nem hitték el. Azt mondták, minden külföldi kapcsolat ellenséges. És hogy én is hamarosan ellenséggé válhatok, ha nem működöm együtt.”

Beszervezési kísérlet

A harmadik héten az egyik kihallgató új hangnemre váltott. „Felajánlotta, hogy segíthetnek nekem – ha én is segítek nekik. Azt akarták, írjak rendszeresen a bátyámnak, és minden levelét adjam át nekik másolásra. Cserébe elfelejtik ezt az ügyet, és visszamehetek dolgozni.” Ilona nemet mondott.

Ezután még két hét csend következett. Nem kapott választ, nem tudta, mi történik. Végül hajnali ötkor nyitották ki az ajtót: „Felöltözni. Elmehet.” Nem kapott papírt, nem kapott bocsánatkérést. Csak visszavitték a faluig. A postánál kitették.

„Már nem voltam ugyanaz az ember”

Otthon senki nem kérdezett. Az anyja csak megölelte, a kolléganői elkerülték. A párttitkár szólt, hogy most már „jobb lesz, ha nem levelezik külföldre.” A bátyja újra írt három hónappal később – azt a levelet Ilona sosem kapta meg.

„Azt mondták, elveszett. De én tudtam, hogy nem. Csak most már nem akarták, hogy újra írjak. És nem is írtam. Féltem.”

A levéltárból derült ki minden

1992-ben Ilona kérvényt nyújtott be az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárához. Megkapta az aktáját. 48 oldal. Figyelési jegyzőkönyvek, kihallgatási jegyzőkönyvek, belső megjegyzések. Egy sor így szólt:

„Cél: pszichés nyomásgyakorlással elrettenteni a további külföldi kapcsolattartástól.”

„Azt hittem, paranoiás vagyok. Hogy csak képzelem, hogy figyeltek. De nem. Mindent tudtak.”

Egy élet, amit kettétört egy képeslap

Szabó Ilona sosem alapított családot. Azt mondja, a történtek után sosem tudott igazán megbízni senkiben. Dolgozott még húsz évet a varrodában, csendben, visszahúzódva. Ma már csak néha jár a faluba, ahol felnőtt.

„Nem haragszom. De nem is bocsátok meg. Mert elvették azt, amihez jogom lett volna: az emlékezéshez. A kapcsolathoz. A bátyámhoz.”

A múlt, amit levelezésben őriztek

A „Múlt arcai” sorozat részeként ezúttal azoknak az embereknek a történetét idézzük fel, akik bűncselekmény elkövetése nélkül lettek gyanúsak. Akiket levelek miatt hurcoltak el, akiket szeretet miatt vádoltak meg, és akiknek csak annyi volt a „bűnük”, hogy nem felejtették el a másik felét a családjuknak.

Ez a rendszer nem csupán testeket tört meg, hanem kapcsolatokra, érzésekre, emlékekre is vadászott. Ilona története figyelmeztetés: milyen könnyen válhat valaki céltáblává – csak mert nem felejt.

Te vagy a családod átélt hasonlót a levelezések miatt? Írd meg hozzászólásban, emlékezzünk együtt.