„Egy párttitkár a családban – amit otthon sosem mertünk kimondani”

 

„Apám mindig korábban jött haza, mint bárki más. Soha nem koszosan, soha nem fáradtan. Volt egy szobája, ahová nem mehettünk be. És volt egy aktatáskája, amit anyám sem nyithatott ki.” Így kezdte történetét Vörös András, aki a hatvanas évek elején nőtt fel egy szabolcsi kisfaluban – egy olyan családban, ahol az apa párttitkár volt. És ez nem kiváltságot, hanem belső szégyent jelentett.

A ház, ami előtt mindenki lehajtotta a fejét

Andrásék háza középen állt az utcában. Nem volt nagyobb a többinél, mégis mindenki elkerülte. Ha valaki arra járt, nem nézett be az ablakon, nem állt meg köszönni. A gyerekek nem hívták Andrást játszani, és ha valaki mégis szóba elegyedett vele, másnap a szülők rendre utasították. „Ne állj össze a Vörös gyerekkel, az apja a pártban van.”

A hatvanas években a helyi párttitkár nemcsak politikai vezető, hanem valóságos ellenőrző tekintély volt. Ő döntött, ki milyen segélyt kap, ki utazhat el, melyik iskola diákját veszik fel, kit szólnak meg a boltban. És sokan tudták: ő az, aki jelentéseket ír a központhoz.

Egy szoba, amit sosem láthattak

András visszaemlékszik: apja zárva tartotta a dolgozószobát. A fiúnak tilos volt belépni. Csak annyit látott, hogy esténként csendben ír, gépel valamit. A falon nem voltak családi képek – csak Lenin, Rákosi, aztán később Kádár. „Egy gyerek számára ez ijesztő volt. Olyan volt, mint egy hivatal az otthon közepén.”

Amikor a fiú egyszer benyitott, apja hangosan rászólt: „Ez nem a te világod.” És valóban – a párttitkár otthon is párttitkár maradt. Nem volt játék, nem volt mese, csak fegyelem, csend és szabályok. Még a tévéműsorokat is listázta: mit szabad nézni, mit nem.

Az iskola, ahol nem mert barátkozni

Bár a tanítók tisztelettel beszéltek róla, András mindig érezte: a többiek másképp néznek rá. Nem hívhatták el disznóvágásra, nem mehetett focizni, és ha valaki elcserélt vele egy uzsonnát, azt másnap megszidták. „Mert ő más volt. Aki a párttitkár gyerekével beszél, arról a párttitkár is tudni fog.”

És nem voltak alaptalan félelmek. Az apa rendszeresen jelentett – nemcsak munkahelyi dolgokról, hanem falusi beszélgetésekről is. Mit mondott valaki a boltban? Ki nevetett Kádáron? Melyik tanító járt templomba? Mindenről jelenteni kellett.

Egy gyerek, aki hallgatni tanult

András hamar megtanulta, mit nem szabad kérdezni. Hová megy apja hetente kétszer Budapestre? Mi van az irattáskában? Miért jönnek esténként „barátok”, akiket soha nem látott nappal? „Egyszer megkérdeztem anyámat, kik ezek. Azt mondta: munkatársak. De sosem hallottam, hogy dolgoztak volna.”

A testvér, akit eltiltottak az egyetemtől

A család kettévált. András nővére, Zsuzsa, az érettségi után jelentkezett színművészetire – nem vették fel. Azt mondták, „erkölcsi problémák” vannak. Apjuk ekkor betiltotta a további próbálkozást. Azt mondta: „Mi nem bohóckodunk. A családnak példát kell mutatnia.”

Zsuzsa összetört. Egy év múlva férjhez ment, és elköltözött. Soha többé nem jött haza.

Otthon, ahol mindig nyitva maradt a fiók – csak épp nem nekik

András felnőttként sem tudta levetni a múltat. Bár sosem lett párttag, minden lépését meghatározta apja árnyéka. „Volt, amikor azért nem kaptam állást, mert a nevem ismerős volt. Máskor azért kaptam, mert azt hitték, még mindig van kapcsolatom. Egyik sem volt igaz.”

A rendszerváltás után apja visszavonult. Nem beszélt a múltról, nem kért bocsánatot. Csak egy alkalommal mondta: „Én csak azt tettem, amit kellett.” De András szerint nem ennyire egyszerű. Mert aki látott, de nem szólt, aki tudott, de nem védett – az is része volt a rendszernek.

A levéltári igazolás

2007-ben András hivatalosan kikérte a családra vonatkozó iratokat. Megkapta apja jelentéseit. Névsorok, megfigyelések, politikai jellemzések. A dokumentumok között ott volt az is, amikor 1973-ban az iskolai tanárukról azt írta: „keresztény szellemű, befolyásolja a tanulókat, nem megbízható.”

Az a tanár öngyilkos lett három év múlva.

Emlékezni apára – harag nélkül?

András ma már maga is nagypapa. Próbál megbocsátani, de nem tudja elfelejteni. „Nem az a baj, hogy párttitkár volt. Hanem hogy nem volt apám. Hogy minden más fontosabb volt – a jelentések, az elvtársak, a lojalitás. És közben mi ott éltünk egy házban, ahol soha nem mondhattuk ki, amit gondolunk.”

A múlt, amit eljátszott az aktatáska

A „Múlt arcai” sorozat e része azoknak az embereknek az emléke előtt tiszteleg, akiknek otthona nem a biztonság helye volt, hanem a rendszer egyik leghangosabb visszhangja. Ahol a gyerekek nem gyerekek lehettek, hanem az ideológia kiegészítői. Ahol nem volt apa-fiú beszélgetés – csak elvtársak, elhallgatások és akták.

Te is éltél olyan házban, ahol nem lehetett kimondani az igazat? Írd meg kommentben.