Volt idő, amikor az emberek nem forradalmat vártak, csak kenyeret. A rendszerváltás nem mindenkinek jelentett szabadságot – sokaknak inkább kilátástalanságot hozott. Egy magyar család története, akik megélték az összeomlást, de valahogy mégis túlélték.
Egy pillanat alatt dőlt össze, amit évtizedek alatt építettek
Kovács István 1989-ben még lakatosként dolgozott egy vidéki nagyvállalatnál. Stabil fizetés, szolgálati lakás, munkahelyi busz, kiszámítható élet – ez volt a megszokott. A felesége bölcsődében dajkaként dolgozott, két gyerekük volt, az egyik első osztályos, a másik óvodás.
1990-ben azonban minden megváltozott. A gyárat „privatizálták”, ami röviden annyit jelentett, hogy eladták egy ismeretlen cégnek, majd három hónap múlva bezárták. A dolgozók egyik napról a másikra az utcán találták magukat.
„Nem értettük, mi történik. Előtte azt mondták, hogy a piacgazdaság majd mindenkinek jobb lesz. Aztán már nem volt pénz villanyra.” – meséli István most, harmincöt évvel később.
Fűtetlen lakás, zsíroskenyér, megmaradt parizer
A család hamarosan elvesztette a szolgálati lakást is. Átmeneti megoldásként a nagymamához költöztek, egy 48 négyzetméteres házba, ahol négy generáció zsúfolódott össze. A gyerekeknek egy lehajtott fotelágy jutott. A nagypapa gyógyszereire már nem volt pénz – és a tűzrevalót is össze kellett kuncsorogniuk.
„Volt olyan, hogy télen a konyhában főztünk, de csak akkor, ha volt mivel fűteni. Zsíroskenyeret ettünk hetekig, és az is csak akkor volt, ha kaptunk olcsó zsírt valakitől. A parizert szeleteltük nyolc felé, hogy mindenkinek jusson egy kicsi.” – meséli a feleség, Ilona.
A gyerekek nem panaszkodtak – de tudták, hogy másképp élnek
A két gyerek közül a nagyobbik, András, akkor tízéves volt. Most, felnőttként így emlékszik: „Nem volt ciki. Nem volt mit szégyellni. Mindenki szegény volt. De emlékszem, amikor az iskolában az egyik osztálytársam banánt hozott – mi meg a héját is megszagoltuk, mert sose volt otthon.”
A család végül 1993-ban kapott újra lakhatási lehetőséget, egy tanácsi bérlakásban. Addig viszont három teljes évig éltek úgy, hogy se munka, se jövőkép nem volt. És nem voltak egyedül. A KSH adatai szerint 1992-re több mint 1 millió ember élt a létminimum alatt Magyarországon.
Nem segély kellett – lehetőség kellett volna
A Kovács család próbált újrakezdeni. István dolgozott napszámban, majd kitanulta a kazánkezelést, hogy egyáltalán valami állást találjon. Ilona takarítóként helyezkedett el egy iskolában. A gyerekek közben felnőttek – és soha nem felejtették el, milyen az, amikor a túlélés nem elmélet, hanem napi feladat.
1995-ben már volt stabil keresetük – de a traumát, amit a korábbi évek okoztak, soha nem dolgozták fel teljesen. „A mai napig elteszek minden fél kiflit, ha marad. Akkor is, ha már nem kellene. Mert tudom, milyen az, amikor nincs mit.” – mondja Ilona.
Túlélni lehetett – de megbocsátani nem biztos
A rendszerváltás a történelemkönyvekben ünnep. A politikai szabadság kora, a pártállam bukása, új alkotmány, szabad választás. De azoknak, akik az egzisztenciájukat veszítették el, a mindennapok mást mutattak. Nem demokráciát láttak – hanem hideg konyhát és üres tányérokat.
„Azt mondják, jobb lett. Lehet. De velünk akkor senki nem foglalkozott. Azt hittük, van jövőnk – aztán nekünk nem maradt más, csak a túlélés.” – mondja István, aki ma már nyugdíjas.
És amikor megkérdezzük tőle, mit mondana egy mai fiatalnak erről az időszakról, csak ennyit felel:
„Hogy ne gondolja, hogy a múlt magától javul meg. Csak mert nem emlékszünk rá, attól még ott van.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése